Utópia

Lesz egy nap, amikor kérdőn néznek majd az irományaimra, és arról tanítják a gyermekeket az iskolában, hogy volt egy kor, amikor az emberek nem találkoztak egymással, hanem telefonon beszéltek, ha akartak, és nem a közvetlen környezetükkel foglalkoztak, hanem elmentek jó messzire, hogy aztán telefonálhassanak meg leveleket írogassanak, akár elektronikusan, ami – mint tudjuk – hihetetlenül káros a világra, bűn használni, mert megváltoztatja a föld s az ég együttrezgését valami másra, ami halott, és meleget csinál elűzve a fényt. Tudni fogják, hogy a föld mélyéből felbányászott rothadt tetemével fűtöttük fel a kemencét, amely a telefonhoz a melegséget adta, s a bennünket összekötő ég és föld helyett használtuk az e-mailt, hogy szabadon csacsoghassunk arról, mi lényeges vagy lényegtelen, s ezáltal minden nap izgalmasabbá torzuljon a valóságos kép, mi éltet s eltaszít.

Lesz egy nap, amikor csodálkozva hallgatják a gyermekek a történelemórán forrásmunkáimat olvasgatva, hogy mi bizony gyakran nem is ismertük a szomszédot, nem tudtuk a nevét! Ők az összes szomszéd nevét tudják kétéves koruk óra, és mesélnek nekik arról, hogy milyen volt az iskola – és erről érdemes is, hiszen mesélni mindig lehet! Mert a gyermekek, mint betépett hippik, majd a fűben, mezítláb szaladgálnak, s hallgatják a madárdalt tisztelettel, s tisztelettel nyúlnak ebédnél a húsért, amely igen, ma nyúl – három férfi kellet, hogy húsz gyereknek lője ebédre, mert nem tenyésztenek már sem csirkét, sem nyulat, hanem minden lény szabadon él, s talán ha nyomodba szegődik is, csak akkor vágod le, ha minden mást már agyonnyom a tél. Aki nem éhes, nem kér, s a nyúl ottmarad másra, aki szintén nem szegény, mert körötte a föld és az ég, benne a fény és a víz, s szívében a hang, mely életre hív.

Lesz egy nap, amikor kilépve az ajtón mindig, amikor szembejön valaki, rád mosolyog csendesen, s ha valaki mégis szomorkodnék, hát odafordul mind, aki ép, és megkérdezi: mi bánt? Mert az ember megkérdezi, mi bánt, s nem nézi el tétlen a szenvedést. Talán nem is segít, de lát, s felemel a kapcsolat, az elfogadás, a bizalom és a lét.

Lesz egy nap, amikor már nincs politika, mert minek is? Hisz aki menni akar, menjék, s aki maradna, hát jó lesz neki itt is, mert mindenki tudja, hol a helye, megtalálja tehetségét, és a tudáson túl bölcsességet is szerez a nép, s az egyén saját karmájával küzd az életért, s nem pedig ellene valami másért, ami nem övé. Hazudik, aki azt mondja, hogy az embernek természete a másért való vágyakozás! Ők már tudják, hogy a vágyakozás az embernek természete ugyan, de örömért vágyakozik, s nem birtokért, és szenvedélye fordulhat érted is, ha épp nincs miért önmagáért felednie új célt.

Lesz egy nap, amikor nem lesznek elmebetegek meg magányosok, sem sivárak és szomorúak, és lesz egy nap, amikor a halál többé nem rém, s az idős kor vágyamúlását a nő nem bánja, mert nem az a legfontosabb, hogy ő, hanem hogy a világ is szép, amiben él, de addig poklot kell járni: a szép világért!

És akkor, amikor az a nap lesz, én már nem leszek, csak írásaimban talán a telefon. Meg a blog, meg az e-mail.

És aznap, kedveseim, lesz egy jó napom.