Gyermekként tettem fel először a kérdést – természetesen anyának: Mi vagyok? Miért születtem meg, és mit is jelent az élet, ha úgyis véget ér?

Szomorú voltam. Szomorú, hogy mindaz, ami olyan csodás, becses, szórakoztató, szenvedélyesen szerethető és teljes szívvel megvethető vagy utálható, a barátaim, a szeretteim, a napfény és a finom ételek, ezek mind-mind csak múló tünemények, amelyek egy napon talán már nem lesznek érzékelhetőek, érezhetőek, élvezhetőek számomra. Akkor megharagudtam a világra, és vitába szálltam az élettel. Azt mondtam: ha ez így van, akkor bizony nekem nem kell, mert annyira fájdalmas elveszíteni a szeretett és csodált világot, az életet, hogy inkább nem is szeretem többé. Az élet a mulandóság tudatával a szívemben és az elmémben egyszer s mindenkorra értelmét vesztette, hazugsággá vált, és sem Isten, sem ember, sem szerelem, sem más drogok el nem vehették tőlem az élet értelmetlenségébe vetett erős hitemet.

Így történhetett meg, hogy engem nem rázott meg a rák diagnózisa. Sem meg, sem fel nem rázott, egyáltalán semmiféle felébredést nem hozott számomra. S hogy mit hozott helyette? Békét. Forró, isteni fényben, szeretetben fürdőző belső békét, az elfogadás nyugalmát, valamely mély belső örömet, amiről azt hittem, elvezet, közelebb visz önmagamhoz.

Ma már tudom, hogy nagyon szerencsés voltam: tudom, hogy engem ez a mély belső nyugalom és béke óvott meg attól a rettegéstől, amelyet a rák talán mások számára jelent.

Sokáig azt hittem, hogy elmaradt az én „rákos katarzisom”. Kicsit még bosszankodtam is a szívem mélyén, hogy milyen már ez: sok hűhó semmiért?! Végigcsináltam a kezeléseimet, és jól megijedtem, hogy majd most jól meghalok; meg fájt is, egy csomót fájt. Akkor most nekem nem kellett volna megtalálnom a bölcsek kövét vagy valami? Megváltoztatni az életemet, és mostantól zavartalan életörömben és boldogságban élni, amíg meg nem halok? Valójában mindig arra vágytam, hogy újra higgyek az életben, és ne kísérje minden lépésemet a halál árnyékában kivirágzott aljnövényzet, a cinizmus és bizonyos érdektelenség. Titkon megkérdeztem magamban: hol van a daganatos betegeknek alanyi jogon kijáró szemléletváltás? Az én szemléletemmel miért nem történik semmi? Rendkívül csalódott voltam, hogy most aztán továbbra sem fogok örök boldogságban élni csak azért, mert pár hónapig nekem szarabb volt, mint a többi korombelinek.

Ma már tudom, hogy minden gyógyulás útja egyedi.

Ahogyan minden élet útja más, mint az enyém, talán nekem nem kell éppen úgy felébrednem, mint két sarokkal arrébb a teljesen más élethelyzetben élő Mária néninek.

Azt is tudom, hogy bár a mi nyugati elménk hajlamos kitermelni afféle általánosításokba bocsájtkozó, magukat alternatív gyógyítónak hívó megmondóembereket, nem kell szégyenkeznem vagy „dolgoznom magamon”, amiért beteg tudtam lenni, és az általuk rám kirótt lelki defektekhez valójában nem sok közöm van.

Ma már tudom, hogy a valódi, mély és igazi holisztikus szemlélet nem az, amikor az egyéniséget dobozba zárva kívánom kockára vágni, és megmondani neki, hogy számára mi a harmónia és az egészség, hanem az, amikor engedem, hogy a maga útját járja, és törekedjen az önmaga által megkívánt harmonikus állapot felé.

Ma már örülök, hogy én a gyógyulásom alatt a rettegés és a küzdelem helyett a megnyugvás és a fény ajándékát kaptam. Amiről akkor talán azt hittem, rémisztő és kóros, mert én egyáltalán nem éreztem, hogy tomboló és olthatatlan, fanatikus életvággyal küzdenék a betegséggel, valójában az én saját, végül gyógyuláshoz vezető utam volt.

Ma már nem hallgatom meg a megmondóembereket szó nélkül. Ma már nem hagynám, hogy valaki, aki sohasem élt még az én helyzetemben, megmondja, mit csinálok rosszul, hová, kihez kellett volna mennem csodáért ahelyett, hogy felveszem a kezeléseket, és ma már nem hagynám szó nélkül azt sem, hogy megkérdezzék: „Mit tettél magaddal, hogy ide jutottál?” Eláruljam, mit tettem? Azt, amit jónak láttam: a lehető legjobbat, ami tőlem tellett. És ha ez nem volt elég, akkor fényben és megnyugvásban fogadom el a sorsomat – ahogy az már egy gyógyítóhoz illik: önmagammal szembeni tiszteletben, megbecsülve és legalább általam elfogadva.

Igen, ma már azt hiszem, én magam is gyógyító vagyok, és amikor egy gyógyító játékot vezetek, nem gondolkodom azon, hogy hogyan mondhatnám meg másoknak a nagy általános tutit, sokkal inkább azon, hogy bízzak a gyógyulóban: abban, hogy a maga útját járja, legjobb tudása szerint, és elfogadjam és szeressem őt pontosan annak, ami.