Fontos vagyok dokumentumfilm – Újabb találkozás

Néhány hete volt itt egy bejegyzés „Életet ment, ha azt teszed, amit igazán szeretnél!” címmel, amely a Fontos vagyok dokumentumfilmet mutatta be. És íme, elkészült a folytatás is, ezúttal Mónikával, és a második rész velem.

Nagy öröm számomra, hogy a film publicitása más médiában is növekszik, igény van rá, foglalkoznak vele! Legutóbb a Népszabadság kapta fel, és igen, ott volt Csabi és Barbi a nol.hu címoldalán egész hétvégén, és azt kell hogy mondjam, hogy a velük készült interjú számomra is tartogatott meglepetéseket: megtudtam, hogy ők is egy olyan pár, akik készek feláldozni „dolgokat” emberekért. Azért, amit küldetésüknek, hivatásuknak, feladatuknak éreznek, és inkább fektetnek be az Életbe (igen, nagy betűvel), embertársaikba, abba, amit ők a világnak adhatnak, mint „homokra épített házba”. Nem, nem aszkéták ők, vagy szentek, de számomra ők azok, akik sziklára építik a házukat, és nem keresnek menedéket másban, hanem otthonra lelnek az egész világban (=dharma). Őrizze meg őket az Élet, és tartsa meg őket annak, amik most, amit képviselnek!

Fontos vagyok – forgatás közben

u.i.

Nehéz szívvel nyomom most meg a közzététel gombot, mert most is, amíg az eddig leírtakra gondolok, az jut eszembe, hogy nevetségessé teszem magam, hogy így felmagasztalok embereket, tetteiket, amelyeket ráadásul többek között rajtam keresztül valósítanak meg, és a lelkesedésem és szeretetem fölé óvatosan bekúszik a saját önteltségem látszata felett érzett szégyen. És arra is gondolok, hogy talán nem teszek jót nekik ezzel a dicsérettel, talán túlzok, vagy önteltté válnak… jobb az, ha az ilyesmit az ember nem mondja ki! Legalábbis attól félek…

Közben persze tudom, hogy attól, hogy most nekem itten túlcsordulnak az „ujjatskáim” a billentyűzetemen, még sem az ő érdemeiket nem láttatom nagyobbnak, sem szilárd, felnőtt jellemüket nem fogom romlásba dönteni. Valahogy mégis jobbnak látom, ha most fejet hajtok, és azt mondom: nehéz ennyire nyíltan és túlzón dicsérni, és szép csendesen elmegyek…mást dolgozni. (És nem mondom meg nekik, hogy megint róluk írtam 😉 😀 <3 )