Útibeszámoló a modernkori rabszolgaságról

Arra gondoltam, hogy mielőtt végképp munkanélkülivé válok, még egyszer, utoljára, felelőtlenül kihasználom a sötétzöld partikártyámon váratlanul felbukkanó, egyébként viszonylag szerény összeget, és elutazom a hétvégén. Egészen le, délre, a tündéri kis ékszerdobozvárosok mézeskalácsházas megyéjébe: Baranyába. Több város is szóba (inkább csak gondolatba) került aznap, amikor délután négy felé ráeszméltem, hogy ez a péntek még a szokásos péntekeknél is elcseszettebb, de kétség kívül ez volt a legjobb választás mind közül. A szálláshelyem tulajdonképpen egy kétcsillagos kamionparkoló volt, meglepően idilli, falusi meg festői meg miegymás környezetben, és szívesen látták a kutyámat is. 

 
Helyes!

Március 15-e a mézeskalácsházak között

 
Az első napot a mézeskalácsházak között töltöttem, megünnepeltem március 15-ét a helybeliekkel (értsd: amíg Pécs főtere megtelt kokárdákkal, én a belvárosi McCaféban teltem meg hosszúkávéval, ami amúgy szerintem alanyi jogon kellene, hogy járjon reggelente minden hozzám hasonlóan példamutató hazafinak), majd jól nevelt turista módjára, bárgyún gyönyörködtettem magam a Zsolnayak munkásságának gyöngyszemeivel, no meg a bőséges, megint csak szépkártyás reformebéddel.
Kirándulásom igazán tartalmas része és valódi értelme azonban csak vasárnap reggel fedte fel magát előttem. Gyermeki ártatlanságomban tudniillik (tehát a szentséges 33 évesen) egyszer csak az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha valóra váltanám az álmaimat, és elkezdenék valami olyasmivel foglalkozni, ami tényleg érdekel. Például lovakkal. Mert hát ugye az úgy volt, hogy nyolc évesen egyszer álmomban egy erdőszélen lovagoltam a nagymamáék házától nem messze elterülő, szabványos alföldi ártéri erdő búzatáblás szélin, és boldog voltam ám, de nagyon. Aztán lett belőlem persze minden marhaság, csak épp lovakkal nem foglalkoztam sohasem – leszámítva azt a néhány, lovardában végighobbizott kamaszkori nyári szünetet, amik aztán zenei karrierem felvirágzásával párhuzamosan hervadtak le. Ugyanis eltiltottak a tanáraim. Valahol megértem, hiszen amikor az ember lánya a lóról lees, előfordul, hogy egy darabig utána nem nagyon jácc hangszer, esetleg akár soha többet. De mégiscsak kár, hogy az életemnek ez a része akkor teljesen elveszett!
Demostaztán elhatároztam magam! Januárban nekiláttam lovagolni ismét, no meg lovasturizmusos munkát keresni, és a fenti a törekvésemnek bizony Baranya megye is áldozatául esett: megkérdeztem Google-t vasárnap reggel, hogy „lovaglás pécs”, és a találati listán elsők között szerepelt minden álmom megtestesítője, a MISINA. Nem, nem Masina, Misina. Természet- és Állatvédő Egyesület. Van ilyen település is, de nem, még véletlenül sem ott van a farm, hanem Pécs teljesen másik végén, a hatoson fölfelé, Budapestnek.
 

Lovakat kerestem – rabokat találtam

Rögvest le is nyűgöződtem, hogy mekkora tuti hely már: kutyamenhely, bértartás, lovagoltatás, sérült vadállatok mentése, madárrehab meg minden szent szar; lehet támogatni, meg örökbe fogadni, meg önkénteskedni is, és hát nyilván mi sem kell jobban egy ilyen helyre, mint egy magamfajta marketinges! Naugye?! De még ha nem is kell nekik marketinges, biztosan örülni fognak nekem, körbevezetnek, és látok majd csupa szépséget meg jóságot, meg állatkákat, meg az állatkákat szeretőket, meg virág-béke-jóidő…
Amikor megérkeztem a farmra, a kapun belépve mindjárt le is szólítottam egy talicskás-gumicsizmás meg egy magas-csini-viszont-baromi-jóképű fiatalembert, hogy már most aztán de rögvest örüljenek nekem, és tájékoztassanak mindenről, mert én bizony ide körülnézni jöttem! Nagyjából amúgy a pofámba röhögtek, és megkérdezték, hogy mi bajom van, tán újságíró vagyok vagy mi? Akkor még nem tudtam, hogy pedig de, tagadtam is, ahogy kell. Meglepte őket a kíváncsiságom, szerteágazó érdeklődésem a farm működéséről, tevékenységeiről, finanszírozásáról, szervezeti kérdéseiről… persze ezekről végül nem tudtam meg tőlük semmit sem. Meg mástól sem, amúgy. Hogy miért? Mert amíg én hónapok óta azon töröm a fejem, hogy hogyan szakadhatnék ki abból, amit én egymagam közt szólva, gyengéd önsajnálatban, de csak modernkori burkolt rabszolgaságnak nevezek, rá kellett jönnöm, hogy a nyígásom, bár kétség kívül megérthető, tulajdonképpen felszínes, bizonyos szempontból sekélyes, gyér és a gyökerében beteg.

Szerettem volna új életet kezdeni, egy szebb, tisztább, egyszerűbb életet. Igazságosabb életet, amelyben nem azért dolgozom, hogy a béremből fenntarthassam azt az életet, amelyet azért hoztam létre, mert a munkavégzéshez kellett.
Reggel korán kelek, hogy időben beérjek dolgozni, és megiszom a kávémat, hogy egyáltalán munkaképes legyek. Lezuhanyozom, hogy „csapatban” is megközelíthető munkaerő legyek, amúgy közösségi lény, majd szépen felöltözöm, természetesen a mindenkori munkahelyi elvárásoknak megfelelően. Néha futni is elmegyek, hogy levezessem a munkahelyi stresszt. A futástól kitisztul a fejem, és formában tartja testemet és lelkemet, ezzel is elősegítve, hogy hatékonyan, lelkesen, motiváltan és endorfinnal csurig töltve végezzem el a feladataimat, és bármilyen kihívással szívesen küzdjek meg. Ha végre már életképessé váltam a reggeli rutin nyomán, bemegyek szépen dolgozni a hitelfinanszírozott autómmal, amelyet azért vettem, hogy legyen mivel bejárnom dolgozni. Persze a kemény munkám gyümölcséből fizetem ki rája az adót, a biztosításokat, a hitelt, és még meg is tankolom vastagon megadóztatott jövedelmemből, szintén buján terhelt, jó magyar benzinnel. Miután ledolgoztam értékes munkaidőmet – meg még egy kicsit utána is, csak hogy még jobb munkaerő legyek, és garantált legyen a tökéletesen makulamentes szakmai siker –, hazagurulok a már említett állam- és banktámogató jótékonysági járgányommal abba a lakásba, amit kifejezetten a munkahelyem miatt tartok fenn, és amelynek köszönhetően az elmúlt egy évben a fizetésem 80%-a lakás- és hitelcélra ment el, a maradék pedig… hát, ha jobban megnézem, akár a létminimumnak megfelelő jövedelmet is eléri, szerencsésebb napokon meg akár még fodrászra is fussa! Persze egyetlen parkolási bírság egész hónapra tönkretesz, de ez most kit érdekel?
Nap közben azért eszem, hogy fenntartsam a koncentrációs készségemet, és ne legyek ideges, ezáltal megfelelően tudjak kommunikálni és együttműködni olyan emberekkel is, akikkel önszántamból garantáltan nem is diskurálnék soha; majd este, hazaérve, visszatöltöm a munkavégzés során elfogyasztott energiát táplálék és alvás formájában, hogy másnap reggel ismét üdén, frissen, dolgozni mehessek.

Szép ez.

Amúgy évekig észre sem vettem, mit teszek. Eleinte gyanakodva, majd egyre közönyösebben néztem, ahogy napról-napra újabb „dolgok” vernek sátrat az életemben, ahol nekem bizony valamikor régen prioritásaim voltak! Hogy mik, arra már nem emlékszem, de tuti, hogy nem ez! Szóval szerettem volna új életet kezdeni: ha már dolgozni kell a megélhetéshez, akkor legalább olyat tenni, ami tényleg fontos nekem! Amikor tehát a Misinába beléptem, bizalommal és lelkesedéssel telve, nyílt és tiszta szívvel tettem fel a kérdéseimet. Bíztam abban, hogy itt majd olyanokra lelek, mint én magam (értsd: társadalmon kívüli, idealista hülyékre), és mit tesz Isten, igazam lett!

Tetszett nekem a két fiatalember (mármint a talicskás meg az adonisz): tiszta tekintetű, erős, értelmes, egészséges lelkületű fiatal férfiak néztek vissza rám, ahogy leszólítottam őket. A magasabbik egészen magabiztosan, az alacsonyabb inkább visszaigazolásra éhes lendülettel, mégis kiegyensúlyozottan, fizikai munkás létére meglepően okosan, értelmesen, logikusan válaszolt. Még humor is volt benne, asszem… szóval értelmes srácok voltak, de tényleg!
Megkérdeztem tőlük, hogy körbevezetnének-e, kitől kérdezhetek, és amúgy egyébként hol is vagyok tulajdonképpen, és kik ők, meg mit csinálnak itt? Válaszaik egyenként leptek meg. „Nem, nem vezetnek körbe.” „Fogalmuk sincs, hogy működik ez a hely.” „Ők itt csak más szarát lapátolják, ingyen!”

Aztán megértettem: elítéltek voltak. Először azt hittem, szívatnak. De nem.

Nem dolgoznak ott minden nap, közmunkára rendelték ki őket ide, hetente egyszer jönnek. A kis srác immár három éve kijár, mellette van „rendes” munkahelye is, egy vasútépítésen. A nagyobbik azt mondta, nem tudja, pontosan mivel ítélték el végül, de nagyjából mindegy is. A barátnője a „szórakoztatóiparban” tevékenykedik Ausztriában, és abból élnek mindketten, amit a testével egy-egy hét alatt megkeres. Ő vigyáz rá, mármint a lányra. Nem, nem zavarja, hogy mások is, tulajdonképpen százak kefélik a nőt, akit szeret, amíg hazahozza egy hét után az egymilliót. Így neki nem kell dolgozni, addig alszik, ameddig akar, csak le kell járnia a konditerembe, más dolga nincsen. Ujjnyi vastag aranylánc (mint két biciklilánc összetekerve, de most komolyan!) a nyakában, és olyan cuccokban szedi a szart, amiben vígan villognék magam is egy burzsuj szafarin az elitben, de alapvetően nem tűnt a srác elvetemültnek. Nem tűnt semmilyennek, őszinte volt és kedves, nem nagyképű, nem kellemetlen, nem is bunkó…  a stílusa kicsit érdes bár, de a modora végső soron majdhogynem kifogástalan.
Igen, drogot is árult. Nem, nem okoz neki lelkiismereti problémát, hogy mit tett azokkal, akik beszedték, hiszen ő maga is szedte. Bevallása szerint mentálisan nem tette tönkre (és tényleg nem, mondom: egészséges pszichéjű, kapcsolatteremtésre képes, kommunikatív, magabiztos, nem agresszív, tiszta tekintetű, nyílt, őszinte fiatalember), de való igaz, hogy az egészsége ráment, hiszen gyomorperforáció vagymiajóég miatt kétszer nyitották fel – másodszor egy osztrák börtönben. Tulajdonképpen még ki is nevette ezt a kérdésemet, hiszen „már nincsenek bandaháborúk meg más hülyeségek! Kertvárosban mindenki árulja!” És mindenki veszi…  ha nem tőle, hát megvették volna mástól, azt hiszem… azt hiszi (nesze neked egyéni társadalmi felelősségtudat, mi?).

Valahogy már nem érdekeltek az állatok, sem az önkéntesek, a dolgozók vagy a farmot látogató más emberek… Szimpatikusak voltak ezek a srácok, és magamban azon elmélkedtem, hogy vajon miért futottam éppen beléjük? Vajon a jelen társadalmi berendezkedés elleni lázadásom engem is ide vezet-e?

Őszintén szólva nem találtam kivetnivalót bennük, a tetteikben, a múltjukban, és nem találok most sem. A neveltetésem akkor és ott szertefoszlott, mert megértettem: a sajátos társadalmi környezet, mondhatni szubkultúra, amiben ők éltek, a magatartásukat nem ítélte el. Legalábbis a drogdíler srácot a jelek szerint biztosan nem, más közegben nevelkedett, más értékekkel. És még innen, saját elkényeztetett kis értelmiségiliba-páholyomból nézve is csak azt látom, hogy íme, lehetőséget kerestek a boldogulásra, megszerezték és árulták, amit lehetett, amit az ő körülményeik megengedtek, ami az ő látókörükben fellelhető, és amire volt kereslet. Nem érzik magukat mások elrontott életéért felelősnek, hiszen aki megvette, szabad akaratából vette meg.
Igen, részt akartak a jólétből, a mi jólétünkből, abból, amit láttak maguk körül, vagy a tévében, vagy a fene tudja hol. Nyilván senki sem tanította meg nekik, hogyan érhetnék el, vagy csak simán nem is érhették volna el „hagyományos” módszerekkel soha. Vagy egyszerűen a tanító személye nem volt hiteles számukra, stréber, vagy lúzer, vagy nem tetszett a módszer, nemtom, nem is kell nekem ezt látnom vagy megértenem, elég, ha ők tudják, mi ez… Az eredmény viszont annál inkább érdekel: sok év börtön lett a dolog vége. Meg a közmunka. Meg gyomorperforáció és egy kurva. Megkérdeztem, hogy mi lesz, ha a lány megöregszik, és már nem lesz esélye arra, hogy a testével pénzt keressen? „Jaaa, hát nem akarjuk mi ezt örökké csinálni! Ez csak ideiglenes, addig kell, amíg elég pénzünk lesz, hogy kezdjünk magunkkal valamit!”

Értem.

Tehát a fiúk részt akartak a jólétből, de a hagyományos módszerek „nem jöttek be”. Ki is mondta a srác: ő nem fog egy irodában ülve meggebedni szarér-húgyér úgy, hogy mások dirigáljanak! Ő így most elégedett, boldog, megvan mindene. És tényleg: megvolt mindene. Szabadsága, önbecsülése, jövője, jóléte… tán több is, mint nekem.
Persze azért a rabszolgaságból mégis kijutott nekik a börtönben. Elmondásuk szerint a legnagyobb biznisz manapaság börtönt üzemeltetni: a rabok által elvégzett munkából hülyére keresi magát a sok „jóember”, akik jól megnevelik ottan a munkával az embert, az elítélteket! Modernkori rabszolgaságnak nevezték ezt.
Megkérdeztem a fiúkat, hogy vajon miért ide küldték őket közmunkára? Azt várják tőlük, hogy ettől a munkától majd jól „megjavulnak”, felelős, tisztes állampolgárok lesznek, hogy telis-tele jóérzéssel a társadalom jól nevelt és teljes mértékben integrálódott mintatagjai lesznek? Hát persze hogy megint harsogón röhögtek rajtam! De kis butus vagyok!
NEM! Nem azért vannak itt, hogy rajtuk segítsenek! Kaptak pénzbírságot is, meg ugye a közmunkával is szolgálják a magyar népet, meg aztán ki-ki le is ülhette azt a részt, amit fel nem függesztettek vagy hogyismondjákezt… Semmi különösebb, rájuk nézve kedvező oka nincsen a munkavégzésüknek: ez a büntetés része, amit a társadalom felé a „bűnéért” az elítélt megfizet. És mit mondtak a farmon dolgozó, elhivatott természet- és állatvédők, amikor megmondtam, hogy a fiúkkal is beszélgettem? Azt, hogy „ja, azok elítéltek, az más! Velük ne foglalkozzon!” Remek. A kutyákat nézzem meg nyugodtan! Meg a lovakat is, igen! Ezek a fiúk meg tényleg csak azért kellenek oda, hogy ingyérbe hányják a szart, de hogy semmit nem tanulnak meg belőle a talicska működésén túl, az hétszencs’.

Ez van.

Út közben hazafelé arra gondoltam, hogy talán segíthetek. Ez lehetne az új karriercél számomra: segíteni az elítélteknek. Jobban belegondolva mindjárt rájöttem, hogy ezeknek a fiúknak nincs szükségük segítségemre. Legalábbis nem erre, nem ilyenre. Tulajdonképpen ők legalább annyira jól vannak, mint én vagy bárki más, és nem kérnek segítséget abban, hogy kockára vágjam őket, és megtanítsam, hogy hogyan integrálódjanak egy olyan társadalomba, amelyben tulajdonképpen még én magam sem hiszek. Pontosan azért nem kívánnak részt venni benne, azért nem tudnak helyet találni a jelen társadalmi berendezkedésben, amiért én menekülni próbálok belőle! Csak éppen ez nekik legálisan nem ment. Vajon nekem menne? Van esélyem máshogy csinálni? Vajon megmutathatom-e, hogy máshogy is lehet?

Hogy etikátlanok, erkölcstelenek-e ezek az emberek? Nem tudom… Igazából nem hiszem. Vajon az-e az etikátlan, amit ők tesznek, vagy az a társadalmi berendezkedés, ami egyes egyéneket „bűnözésre” kényszerít? Nem lehet, hogy egyik sem bűntelen? De akkor miért csak az egyik felet ítélik el? Valahogy az az érzésem, hogy nem rosszabbak ők minálunk, csak valahogy máshogy rosszak: az ő bűnük kisebbségi bűn. Pedig az ő világukban a deviancia én vagyok: a stréber. Az ő világukban nem a drogdíler a bűnöző, hanem a Misina maga. Meg a börtönőr, a bank, az üzletember. Meg az önkormányzat, az állatoknak adományozók és a polgármester – meg mindenki, aki hasznot húz belőlük, belőlem, másokból, mindannyiunk nyomorúságából. Mindenki, aki megteheti, akinek hatalma van, mert előbb volt meg rá pénze, vagy jobban siklott a nyelve, és puhább a gerince, vagy mittomén, leszarom, a lényeg a helyzeti előny, ami nekünk, senkiknek, és nekik, a fiúknak nem volt, nincsen.

Én azt tanultam, demokrácia van, mindenki egyenlő, és mindenre van lehetőségünk. De ma valahogy úgy érzem, nem stimmel a falon a szöveg, mert vannak, akik egyenlőbbek. A többség mindig egyenlőbb!
Azt is tanultam, hogy szabad vagyok, és a világ tele van lehetőségekkel! Szabadon választhattam magamnak szakmát, karriert, munkahelyet, párt, gyerekszámot és lakást, hobbit, autót, kütyüket, konyhabútort és edényeket, meg mindent szabadon kiválaszthattam mindabból, amit a társadalom előírt vagy megengedett nekem. De mi van akkor, ha valami másból szeretnék választani? Választhatom-e, hogy máshogy éljek? Ha mindaz, amit a társadalom előírt nekem, mégsem kell, vagy nem a megszabott áron, akkor mit dönthetek? Szabadon dönthetek, hogy bűnöző leszek-e vagy halott?
Azt tanultam, hogy vállaljak felelősséget a döntéseimért és az életemért, mert bizony az ember boldog csak úgy lehet. De most tehetetlenül ágaskodik kicsiny lelkem vadlovacskája, miközben az visszhangzik a fejemben: egy választás van, és felelős csak az életemért vagy a halálomért lehetek!

Azt is tanultam, hogy másoknak ártani bűn, és a bűnösök a börtönben ülő elítéltek, hiszen megszegték a törvényt! De milyen törvények ezek a mi kis embertörvényeink? Hiszen nem bűnös-e az is, aki a tett végrehajtására közvetlen vagy közvetett módon az embert rávitte, kényszerítette? Nem bűn-e a zsarnokság, mások kizsigerelése, az egzisztenciális nyomás általi zsarolás, a javak kisajátítása, nem bűn-e megfosztani embereket a szabadságtól, vagy árcédulát ragasztani az élet lehetőségére, ezzel megfosztva őt, bennünket, a választás lehetőségétől? Nem bűn-e olyasmivel kecsegtetni, amit soha el nem érhet, csábítgatni, hogy aztán a saját vágya hajszolja a „bűnös” tett felé, és pénzért keféljen, lopjon, öljön vagy tönkretegyen?
 
Akkor én most anarchista lettem? Meglehet… Egyszer volt egy flash-em (nem, nem voltam betépve), hogy addig ugrálok majd, míg végül az éhhalál visz el. Mi tagadás, jó úton haladok, de ha már elkezdetem, nem állhatok meg itt, ugye?
 
Az igazság az, hogy a társadalmi szabályok egy adott társadalomra jellemző rendszere működőképes bár, de létezése automatikusan, természetéből fakadóan magával hozza a szabályrendszeren-kívüliséget is. Máskülönben semmi értelme. Tehát nem csak hogy teret ad a devianciának, hanem ő maga okozza azt a puszta létével. Mindig születnek és nevelődnek majd olyan egyének minden társadalomban, akik „nem férnek bele a kockába”, és különbözőségük fokától függően tolerálható deviánsok vagy bolondok, illetve elítéltek lesznek. Nem lesznek képesek megfelelni az adott rendszernek, vagy nem tudják, nem akarják elfogadni azt.
 
Mert az egyén szabadsága nálunk nem terjed ki arra, hogy önállóan határozza meg a saját értékrendjét és preferenciáit. A társadalom valójában a különbözőséget bünteti. Azt mondják, azért, mert romboló hatással van a közösségre, de ez nem biztos, hogy igaz, hiszen a változás és a jó értelemben vett konfliktus nem rombol, hanem előrevezet. Nem is beszélve arról, hogy az egyén is érezheti úgy, hogy a közösség romboló hatással van arra, ami számára legfontosabb: őrá.
Ingyen munkára, szabadságvesztésre, pénzbírságra ítélünk embereket szerintünk hibás döntésekért. Azért, mert nem tisztelték, mert átlépték a szabályrendszereinket, azért, mert úgy értékelték, hogy az rájuk nézve káros, előnytelen, és a maguk módján védekeztek. Mi pedig feltétel nélkül és arrogánsan elhisszük: a szabályrendszerünk jó, aki pedig átlép rajta, az gonosz és / vagy hülye!
A különcök szabadságvesztése születésük pillanatában kezdődik meg, majd a szocializáció során kiteljesedik, és már csak idő kérdése, hogy egy „bűncselekmény” nyomán materializálódjon. A „deviánsoknak” – hacsak szabad akaratukról, saját értékrendjükről, elveikről és identitásukról, vagy akár álmaikról le nem mondanak – valójában nincsen választásuk: elmehetnek, meghalhatnak vagy elítéltek lesznek. Ami soha nem következik be, az az, hogy a társadalom integrálja ezeket az embereket úgy, ahogy vannak, és megtanulja tőlük is azt, amit lehet. Mert bizonyosan lehet…
 
Kérdezem: van-e hát tényleges létjogosultsága napjainkban az egyéniségnek, vagy csak addig a pontig, amíg kizárólag a telefontokom színében nyilvánul meg? Ha jogilag feddhetetlenül, de társadalmon kívül, más szabályoknak engedelmeskedve, máshogy élek, nem lesz-e tevékenységem megbélyegezve? Nem lesz-e már maga a puszta létem „romboló” a közösségre nézve?
 
Szerettem volna máshogy élni. Szabadon. Szépen. Erényesen. De önmagam iránti tiszteletben, megbecsülve, értékesen. Ezért elmentem.
 

A pécsi Zsolnay-porcelánmúzeum udvara

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.